Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adjátok vissza a hegyeimet!

2008.04.02

"Tizenegy esztendős voltam, amikor Reményik Sándor megírta súlyos fájdalomból fakadt versét: Eridj, ha tudsz ...Nagyapám kolozsvári házának nappali szobájában olvasta föl és éreztem a szívemet szorulni, félelmesen és haragosan szorult. A felnőttek szemében könny csillogott s könnyek vontak barázdát nagyanyám arcán is. Apámról akkor még nem tudtunk semmit. Sebesülten esett oláhok fogságába tova Brassó felett három hónapja már, s azóta se jött róla hír. Ablakunk alatt, a Deák Ferenc utcán, oláh csapat menetelt újra rikoltó trombitaszó mellett s az ablaküvegen csillogott a februári zúzmara. Hallgattam lélegzetvisszafojtva a Sándor bácsi rekedtes hangját s szavai ostorcsapásként verték a szívemet. De nem sírtam. Csak a döbbent tehetetlenség rettenetes súlyát éreztem a szavak mögött, kezem ökölbe szorult s mikor elhallgatott, odamentem hozzá, megálltam előtte, úgy mondtam keményen: Maradok én is, Sándor bácsi, veled! Együtt majd csak tüzet vetünk arra a kanócra, hadd robbanjon föl tőle ez a megveszekedett világ!"                                                                                             

Wass Albert

 

 

Reményik Sándor: Eredj ha tudsz!

  

Egy szívnek, mely éppúgy fáj, 

mint az enyém

Eredj,  ha tudsz… 

Eredj, ha gondolod,

Hogy valahol, bárhol a nagy világon

Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, 

Eredj…

Szállj mint a fecske, délnek, 

Vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek 

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod. 

Eredj, ha tudsz. 

Eredj, ha hittelen

Hiszed: a hontalanság odakünn

Nem keserûbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

Hogy odakünn a világban nem ácsol 

A lelkedbõl, ez érzõ, élõ fából

Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

Észrevétlen ezer új hangja támad,

Süvít, sikolt,

S az emlékezés keresztfáira

Téged feszít a honvágy és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,

Ki rab hazában élni nem tudott

De vállán égett az örök kereszt

S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,

Meglátogatták az itthoni árnyak,

Szelíd emlékek: eszeveszett hordák, 

A szívét kitépték.

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett: 

Inkább, semmint hordani itt a jármot,

Szórd a szelekbe minden régi álmod;

Ha úgy látod, hogy minden elveszett, 

Menj õserdõkön, tengereken túlra

Ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten, 

Mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom:

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok. 

Leszek õrlõ szú az idegen fában, 

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz, lappangó rút féreg,

 

De itthon maradok! 

Akarok lenni a halálharang, 

Mely temet bár: halló fülekbe eseng

És lázít: visszavenni a mienk! 

Akarok lenni a gyujtózsinór,

A kanóc része, lángralobbant vér, 

Mely titkon kúszik tíz-száz évekig

Hamuban, éjben.

Míg a keservek lõporához ér 

És akkor…! 

Még nem tudom: 

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De addig, varjú a száraz jegenyén:

 

Én itthon maradok.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.