Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hadak utja - válogatott magyar monda

2008.02.09

Kép HADAK UTJA

  Atilla halála után vezér nélkül maradt a hun birodalom. Nem tudták eldönteni a nemzetség fejei, hogy melyik fia volna érdemes arra, hogy kezébe vegye Isten kardját. Voltak, akik Aladárt, az idősebbiket kivánták. Mások legfiatalabb fia, Csaba mellett kardoskodtak. Aladár máris bátor harcosnak s bölcs vezérnek bizonyult. Csaba születésekor viszont jóslatot olvasott ki a táltos a csillagokból, s a jóslat szerint ő menti meg a hun nemzetet a végső pusztulástól. E jóslat értelmét azonban nehéz volt komolyan venni, egy hatalmas és verhetetlen hun birodalom közepén.

  Alig tért vissza medrébe a folyó, hogy örökre eltakarja emberi szem elől Atilla sirját, amikor máris töredezni kezdett a hatalmas birodalom. Először a hunok szakadtak két pártra. Egyik Aladárt kivánta, másik Csabát. Nyomban utána, felhasználva a hunok pártoskodását, a hűbéres királyok és a többbi legyőzött népek kezdtek elszakadni rendre. Mikor a két hun hadsereg megütközött egymással, hogy a csatamezőn döntsék el, Aladár lesz-e Atilla utódja, avagy Csaba, legerősebb szövetségeseik, a gótok, nyiltan ellenük fordultak, mig ugyanakkor a kisebb barbár királyok egyszerűen eltűntek a nyugati hegyek erdőségeiben, szekérszámra hordva el magukkal a zsákmányolt hun arany- es ezüstkincseket.

   A hunok belviszálya két teljes esztendeig tartott. A második év végén Aladár elesett a csatában, ahol testvér harcolt testvér ellen. Halála után Csabának sikerült egyesitenie a maradék hunokat, negyvenezer harcost, és mint egy sebzett párduc csapott le velük az álnok gótokra. Ugyanakkor szekérre rendelt minden asszonyt és gyermeket, s indította őket keletnek, az erdélyi hegyek iranyába.

  Miután végzett az ellenséggel, megmaradt harcosaival ő is követte a szekértábort, be a hegyek közé. Az Oltárkő meredek sziklafalai alatt állította meg Csaba vezér maradék hunjait.   - Odafönt - mutatott föl a sziklacsúcsra - apám madara, a Turul építi fészkét s neveli fiait. Ezt az erdőkkel hegyekkel körülvett országot számotokra teremtette az Úr, hunok maradék népe. Az erdők tele vannak vaddal, a folyók, patakok hallal. Kis idő múlva úgy megkedvelitek ezt a földet hogy élni sem tudtok majd máshol. Hunok, Atilla népe, a ti országotok ez. Máshol nincs hely számotokra a földkerekén. Itt kell megmaradjatok!    

  Atilla maradék hunjai lehajtott fejjel hallgatták fiatal vezérük szavait. A nyilt, sík mezőket kedvelték mindannyian, ahol születtek, ahol emberré nevelkedtek. Ahol pompás lovaikon versenyt nyargalhattak a széllel s nyájaikat napestig terelgethették a végeláthatatlan rónaságon. De tudták jól, hogy meggyöngülve s megfogyatkozva nem tudták volna megvédeni magukat a Duna- Tisza közén a mindenfelől rájuk törő ellenséggel szemben. A hegyek és erdők búvóhelyet is jelentettek veszély esetén. Igy hát megértették a bölcs rendelkezést, és nem zúgolódtak ellene.

  Csupán Réka királyné kérdezte meg a fiát:- És te, édes fiam? Mért beszélsz úgy, mintha csak mi maradnánk itt, de te nem? - Én vissza kell térjek a régi hazába, ahonnan őseink eljöttek - mondta Csaba. - Meg kell leljem a magyarokat, és ide vezessem őket. Velök egyesülve visszavehetjük a rabló idegenektől Atilla örökségét. Csaba kettéosztotta seregét. A családos embereket, a sebesülteket és az öregeket hátrahagyta. Mindössze a legényeket választotta maga mellé, kiséretnek.

  - Várj egy kicsikét, édes jó fiam! - kérlelte az anyja. - Nem kell sokáig várnod. Nem kellett sokáig várnia Csabának. Egy szép napon Réka királynő örök álomra hajtotta a fejét. Fia ott temette el kedvenc helyén: egy kis patak feletti virágos tisztáson. Azóta is Réka patakának nevezik a népek azt a patakot. Válogatott harcosaival útra készülődött Csaba vezér.

  Az indulás előtti éjszakán gonosz álmot látott a rabonbán. - Iszapos árvízről álmodtam, uram - mondta Csabának -, mely körülvett bennünket, hogy megfojtson. Mi lesz, uram, ha nem térsz meg idejében? Megfojt itt bennünket az ellenséges népek tengere, s úgy morzsolódik fel köztük a hun, mint hullámok csapása alatt a kicsike sziget! - Ha veszedelem törne reátok - felelte Csaba -, üzenj érettem tűznek lángjával és víznek zúgásával, üzenj értem a széllel és a földdel, s bárhol is lennék, visszatérek s megvédelmezlek, Isten engem úgy segéljen!

  Alig távozott el harcosai élen Csaba vezér, ellenséges szomszédok támadtak a hátramaradt hun székhelyekre, de a rabonbán segítségért imádkozott, s imáját meghallotta a hunok istene, Hadúr. Tüzes nyilat vetett alá az égből, mely felgyújtotta Csaba előtt az erdőt. - Vissza, Csaba, vissza! - üvöltötték a lángok. - Bajban a székhely! Csaba és hunjai megfordították a lovaikat, s szélnél sebesebben nyargaltak haza. Úgy zúdultak alá az ellenségre, mint a fergeteges vihar, s pillanatok alatt elsöpörtek őket.

  Másodszor is útra keltek keletnek, hogy megleljék a magyarok honát, s elhozzák őket Atilla örökségének visszaszerzésére. Hirtelen árvíz állta útjokat. - Vissza, Csaba, vissza! - zúgták a megvadult vizek. - Bajban a székhely! Szélnél is sebesebben vágtattak vissza a hunok, élükön Csaba vezérrel, s utolsó emberig kiírtották az ellenséget.

  Útra keltek harmadszor is. Vihar állta útjokat nemsokára. - Vissza, Csaba, vissza! - harsogták a szelek. - Maroknyi székely porlik, mint a szikla! Ádáz ellenség gyilkolja népedet! S harmadszor is megfordultak Csaba hunjai, harmadszor is megmentették a székelyek népét.

  Végül is megtanulták a környező népek, hogy okosabb, ha békében hagyják Csaba vezér népét a maga hegyek közé ékelt kicsi hazajában, az Oltárkő s a Réka patak között. Csaba és emberei hosszú vándorlás után visszataláltak a régi hazába, ahonnan nagyapja, Bendegúz, kivezette volt a hunokat, s ráleltek ott a magyarokra is. Nagy örömmel fogadták ott a hun testvéreket, de a magyarok vezérei megráztak a fejüket, amikor Csaba kívánságát hallották. - Hallottunk Atilla országáról- mondták -, s talán egyszer majd mi is elhatározzuk, hogy felszedjük sátorfánkat s nyugatnak vonulunk, de nem most. Boldog itt a nép és megelégedett. Nyájaink számára bőven van legelő, vadban, halban nincs hiány, békességben és jólétben élünk. Talán eljön az idő, amikor harcosaink ereiben megpezsdül a vér, s kalandot kivánnak. Akkor majd rávehetjük őket, hogy visszafoglalják az idegenektől Atilla örökségét. De addig várnod kell.

  Csaba várt. Hunjai magyar lányokat vettek felesegül, s boldogan éltek magyarok gazdag földjén. Sok-sok esztendő múlva halálát érezte Csaba. Utolsó kívánsága az volt, hogy szólhasson még egyszer a magyar harcosokhoz. Amikor a törzsek fejei mind összegyűltek a tanácstűz körül, beszélt nekik Atilla földjéről. Beszélt nekik a gyönyörű alföldről, ahol gazdagabban nő a fű, mint bárhol a földön, s a gyümölcsnek is jobb az íze, mint máshol. Beszélt a védelmező szép hegyek védelmező gyűrűjéről, a vaddal tele erdőkről, halban gazdag tavakról, folyókról, s arról, hogy ez a szép gazdag ország az ő örökségük. Beszélt nekik végül az erdők között magányosan várakozó székelyek népéről, ott az erdélyi hegyekben.

  A haldokló kívánságára megesküdtek ott helyben a tanácstűz mellett a magyar nemzetségek fejei, hogy egy szép napon visszaszerzik örökségüket, Atilla országát, s hazájukká teszik. Esküvel fogadták, hogy ott fog élni majd örökre a magyarok nemzete, mig csak jéggé nem változik a tűz, s homokká nem szárad a víz.

  Magyar mezőkön hun sírok emelkedtek. Apák után fiak, majd unokák leltek nyugvóhelyet szittya földön. Évszázadok teltek, de a magyarok egyre csak halogatták a Csaba vezérnek tett igéret beváltását.

  Székelyek földjén ezalatt egy maroknyi nép konokul küszködött az életéért. Vándorló néptörzsek útjából félreálltak, s míg azok a völgyeket rótták, ők megbújtak fent a hegyekben. De bármennyire igyekeztek is, bármennyire békeszeretők voltak, elérkezett az idő, amikor újra csak fegyverrel a kezükben kellett megvédjek jussukat a földhöz, ahhoz a kicsike földhöz, amit rájok bízott Csaba vezér. Az ellenségnek több harcosa volt, mint fűszál a mezőn, vízcsepp a patakban és csillag az égen. - Hej, Csaba vezér - sóhajtott fel a néhany ezer székely, utolsó csatára keszülődve - most kellene ám a segítség! A támadók lába alatt megremegett a föld. Morajlás támadt mélyen alant, s szaladt a morajlás gerincről gerincre, völgyről völgyre, síkságról síkságra, s vitte az üzenetet messzi keletre. - Csaba vezér, segíts! Bajban a székely! S valahol távol, messze szittyaföldön, gyeppel benőtt hun sírok megnyíltak hirtelen. Csontváz-harcosok csontváz-paripákra szöktek, s odafönt az égen a csillagok ezrei láncba fonódtak, uttá tömörültek, s a csillogó-fehér égi úton nyargalva jött csontváz-serege élén Csaba vezér maga. Csillagot szikrázott hun lovak patája, s halálszagú szél süvöltötte a félelmes intést: - Ne bántsd a székelyt! A betolakodó ellenség rémülten dobta el fegyverét a rettenetes sereg láttára, s menekült, mintha eszét vesztette volna. Székelyek népe megmentődött újra.

  Attól kezdve századokon át, valahányszor végveszedelemben volt a székely nép, s kétségbeesett kiáltása felhallatszott az égig: magosan a székely hegyek fölött szikrázni kezdett a Hadak Utja hun lovak patája alatt, s mint egy rettenetes forgószél, alácsapott az égből Csaba vezér csontváz-serege, s megmentette a székelyt a végső pusztulástól.

  Ott élnek még ma is, Csaba vezér ősi székhelyén a székelyek, Erdély szépséges hegyei között, ahol a Réka patak kristálytiszta vize csobog kedvesen, a Hargita szálas fenyői suhognak a szélben, s a Nemere zugó viharai hajtják tova a fellegeket az Oltárkő fölött.

  Magosan a székely hegyek fölött ott ível ma is minden éjszaka, ragyogva és szikrázva a fényes Hadak Utja, erőt és biztatást nyújtva a csüggedőknek. Minden székely tudja még ma is, hogy ha a rájuk szakadó veszedelem újra elviselhetetlen méreteket ölt, és emberi belátás szerint nincs több remény a megmaradásra: Csaba hunjai megjelennek odafönt az égi úton, s megmentik a haláltusáját vívó nemzetet.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ilyespaulaclaudia@yahoo.com

(p@ula, 2011.09.22 14:07)

jon attila s megment!!!!!!!1ennel jobb mondat nm ismerek

nyaradszereda

(ppippakka, 2011.09.22 14:05)

jon attila s megment!!!!!!!1ennel jobb mondat nm ismerek

saso63@gmail.com

(s@só admin, 2008.04.02 13:36)

Jó! Nagyonjó! Tesszük bizony, őrizzük a lángot, Te is nagyon lángőrző vagy...

zsiahtfenator@gmail.com

(PHAEDRA, 2008.04.02 00:15)

Tudod ,hogy lehet tovább mesélni ?Ha tovább álmodjuk vagy megéljük a regéket...mint ,ahogy Wass Albert tette a Tavak könyvében vagy az Erdők könyvében.
Most kezemben tartom a Hadak útját,amelynek Előszava így kezdődik:
"A monda,idegen szóval legenda vagy saga ,íratlan történelem,mely rendszerint tábortüzek ,őrtüzek,pásztortüzek mellett vette kezdetét...így élt tovább a monda nemzedékről nemzedékre"
Mi csak annyit tehetünk, hogy őrizzük a lángot...